Sajtszakértő nem vagyok, nem voltam és szerintem nem is leszek soha. A sajt nekem vagy ízlik, vagy nem. Meg nem tudom állapítani, milyen szálakból fonódik össze íze, mennyi ideig és milyen körülmények között érlelték. Sokszor az alapján választok sajtot – amit hibámnak is beismerek – hogy mennyire szemrevaló. Ez egy eléggé idegesítő lelki folyamat, hisz jól tudjuk azt a sajnos számtalanszor beigazolódó közhelyt, hogy a látszat (sokszor) csal. És amikor olvastam azt a pár cikket, amelyek a napokban abban az ügyben jelentek meg, hogy a sajt függőséget okoz, bevallom: inkább néztem őket, hisz az őket kísérő képek, amelyekből ide is bemásoltam egyet, sokkal inkább vonzottak, mint a tartalom. 

Nem, mintha félnék tőle – ha valamitől függőnek kéne lenni ebben az életben, legyen az inkább a sajt, mint a kávé (bocs a kávét szeretőktől), a csoki (bocs a csokit szeretőktől), vagy éppen a számítógépes játékoktól (bocs a számítógépes játékoktól) – cigiről és alkoholról nem is beszélve.

Egy dolog biztos: szeretem a sajtot, szeretem, ha finom, szeretem, ha friss, és akkor is, ha nem az. 

Minden sajtnak megvan a maga varázsa, és azt felfedezni egyesek számára tudomány, mások számára művészet, jómagam számára pedig – tudniillik 100 % laikus vagyok – pusztán egy szép élmény, és mondhatom, jobb, mint amikor egy másik úton mentem szörnyeket ölni a Diabló III-ban. Pedig az egy igazán jó és nemes játék. És azt is szeret(t)em, de sokkal könnyebben mondtam le róla, mint amikor minden évben a Nagyböjt idejére lemondok az állati eredetű termékekről. 

Vajon valóban az az oka ennek, hogy a tejtermékekben található kazein olyan interakcióba lép az idegrendszerünkkel, amely hasonló hatást vált ki az opioid receptorokban, mint a kemény drogok? 

Az Independent által a hétvégén közzétett cikk szerint igen. 

A cikk elején arra utaltam, hogy a hétvégén több, egymástól többé-kevésbé független forrás is kihozta ezt az anyagot – én személy szerint először a Telegraph hasábjain láttam, és őszintén szólva tapasztalataimból kiindulva inkább az utóbbinak vagyok hajlandó igazat adni, ami a kutatás módszerét illeti: az Independent 120, míg a Telegraph 500 alanyról szól. Az Esquire is az utóbbi adatait erősíti meg, de ez nem is annyira lényeges – aki statisztikával foglalkozik, az bizonyosan tudja, mit számítanak ezek a számok egy-egy ilyen kutatás során: elegen vannak-e, ha 120-an coming outolnak a sajtra való függőségükről, vagy többen kellene, hogy legyenek. 

Számomra mindenesetre a sajtfüggőség különben is egy ennél jóval tágabb konstrukció része. Voltaképp az ember szerintem mindenre függővé válhat, ami tetszik, ízlik, vagy más módon jó. Senki nem mondja például, hogy levegő- vagy vízfüggők vagyunk, pedig egyértelműen azok vagyunk. Hisz az mindannyiunk számára jó. Jellemzően a negatívabbnak ítélt hatású dolgok kapcsán vagyunk hajlamosak függőségről beszélni. Vannak azonban dolgok, amelyekről nem lehet egyértelműen kimondani, egészségesek-e vagy sem – mellesleg szerintem a mai városi levegő vagy a számtalan csövön át hozzánk érkező víz sem feltétlenül az – és ilyenkor felvetődik a kérdés, egészséges-e a sajt, vagy sem.

Számomra egy dolog biztos: minél természetesebb, annál kevésbé egészségtelen. Azt pedig, hogy mi ízlik és tetszik, ki-ki maga döntse el. Én például a házi tejet hiányolom inkább, amikor nem férek hozzá, mint az abból készült sajtot, és a tejből is a kecsketejet leginkább. Pedig egy jó testes sárga juhsajt akkor is szemrevalóbb, nem?