Tudvalevő, hogy a bolgár konyha jellegzetességei legtöbbnyire nem is tekinthetők a szó szoros értelmében vett jellegzetességeknek: olyan ételekkel van jellemzően dolgunk, amik más balkáni országokban ugyanúgy ismertek, akár ugyanazon vagy hasonló, akár teljesen más néven. Hiába, a legtöbbet a törökök hozták magukkal, és van, amely nem is egyenest tőlük származik, hanem ők is átvették – a perzsáktól, vagy épp az araboktól. Ez utóbbi a legtöbb édességre igaz például, tehát a baklava, a halva (az arab HLW 'édes', 'édesség' jelentésű tő egyik megtestesülése) például mind arab. 

Mégis mindenki sajátjának tartja, én viszont tisztességesen és szerényen be szoktam vallani: hát nincsen nekünk nemzeti ételünk. Dettó. 

És a sopszka saláta? Na, a sopszka saláta egy másik tészta. Vagyis saláta. Kicsit olyan, mint a hazai salátatörvények – valamennyire hasonlít egymásra az, ami benne van, de nem nagyon. 

Talán a legtöbb hasonlóság a vízben fedezhető föl: a három főösszetevője közül a paradicsom és az uborka (az utóbbi pláne) sok vizet tartalmaz, a szirene pedig (sós) vízben érlelődik. 

De mi is az a szirene? Elkészítési technológiájáról, a feta fogalmához való viszonyáról, a különböző rokonairól és elnevezéseiről egy (vagy akár több mint egy) másik bejegyzésben szólnék majd.

Most annyit bocsátok előre, hogy egy olyan szerencsés országban nőttem föl, ahol két fajta sajt van: ami sárga, azt kaskaválnak hívják, ami fehér, azt pedig szirenének. Akkor is szirene, ha tehén-, akkor is szirene, ha juh-, akkor is, ha kecske-, vagy más tejből csinálják. Lényeg, hogy fehér legyen.

Az íze, állaga pedig mindig más és más lehet, de akkor is szirene.

Ez a sopszka saláta külföldön történő elkészítése szempontjából egy igen hálás körülmény: bármelyik hipermarketbe befáradtok, találtok ott szirenét, és tök mindegy, milyen – szirene. Szóval jó lesz.

Az ínyencek kedvéért éttermekben mostanában lecsópaprikát is szokás hozzáadni az alapösszetevőkhöz, illetve természetesen a petrezselyem se maradhat el jól bevált díszként. 

A mondás pedig úgy tartja, úgy az igazi a sopszka saláta, ha egy kis rakit is ráöntünk – vagy egyenesen, vagy magunkba a mindenkori falat után. Levét – amely – különösen, hogy ha valamilyen olajjal is készül – igen egészséges, amellett, hogy finom – fel lehet tunkolni egy kis kenyérrel, hogy semmi ne vésszen kárba. A mennyiségeket illetően – ki-ki annyit rak bele, amennyit akar, idővel ki lehet tapasztalni, mennyi az annyi – ha túl kevés a szirene, nem váltja ki ízkeltő hatását, ha túl sok, türhetetlenül sós lehet – és ekkor még több pálinkát kell ráönteni. 

Természetesen, pálinka nélkül is lehet azt enni, de nem úgy ennék a sopok...vagy?

A sopok – akik mind beszédük, mind egyéb szokásaik révén (pl állítólag nagyon keménynyakúak) a  magyarországi palócokhoz, erdéliyi székelyekhez, észtországi mulgokhoz vagy a litván žemiajtokhoz hasonló, színes mikrovilágot képeznek a bolgár népen belül – voltaképp annak köszönhetően rendelkeznek saját salátával, hogy Bulgária fővárosa, Szófia épp Sopföldön található.

A recept nem hagyományos, hanem egy mesterszakács találmánya, aki a Balkanturiszt – Bulgária egykori (természetesen állami) vendéglátási vállalatának az alkalmazottja volt. Ugyanakkor akkora sikert aratott ez a bizonyos találmány, hogy ma akár azt is mondhatjuk, hogy van egy nemzeti ételünk – igaz, bár, csupán a nemzetnek egy része büszkélkedhet a nemzeti étel elnevezésébe történő bennfoglalással.